Bigyóblog

A Sony Ericsson mobilját fogom tesztelni a napokban. Ha kérdés van, ne tartsátok magatokban.

Sört készíteni nem egyszerű - fogalmazhatunk úgy is, hogy macerás. Még akkor is, ha instant sörről van szó. A Bigyóshoptól kaptam kölcsön egy sörkészítő gépet, mellyel saját magunk készíthetünk sört, hogy aztán elkápráztassuk vele vendégeinket. Négy sörfajtából választhattam: pils, lager, barna vagy ale. A pils lett a nyertes.

Stílusos, dizájnos telefon, ahogy az LG-től megszokhattuk. De nézzük, mennyire használható a mindennapokban. Az LG KS20-as mobiltelefon gyakorlatilag egy PDA. Mindent tud, amit egy PDA-nak tudnia kell, mindezt egy apró mobilba rejtve.

Nyaralás előtt kaptam meg tesztelni az univerzális napelemes töltőt. Azt reméltem, hogy a hosszú út alatt lemerülő iPodomat fel tudom majd tölteni még akkor is, amikor nem vagyok konnektor közelében. És tényleg ez történt.

Ha ki szeretnél maradni az irodai kiskanál projektből - szól a bemutatószöveg. És tényleg.

Egy vallomással kezdem: azóta szeretnék babtáblát, amióta egy kollégámnál láttam egyet kábé fél éve, de mindig lusta voltam megrendelni. Aztán kaptam egy emailt a Babtábla.hu-tól, hogy tesztenénk-e, mert kölcsönadnak egy-két babtáblát. Igent mondtam, az egyiket én vittem haza, a másik egy kolléga.

Apple-terméket soha nem szabad a megjelenés hetében vásárolni - intettek nálam sokkal tanultabb macian ismerőseim. Türelmesen végighallgatva, majd figyelmen kívül hagyva tanácsukat a megjelenés hetében a tengerentúlról vetettem is egy friss, új, ropogós iPod Classic-ot.

Intő jel lehetett volna, hogy a velem együtt bevásárló Földes kolléga iPodja megadta magát, majd egy másik kolléga azonos szállítmányból érkezett készüléke a tolvajok martaléka lett. (Azóta Bigyó Felügyelő is vett egyet. Gondolom remegve olvassa most ezt a postot.) Szóval magára maradt az iPod Classic-om, és csak töltöttem rá a zenéket és filmeket és podcastokat és (backupolásra szánt) fájlokat, míg el nem értem a hetvenvalahány gigát.

Ekkor azonban egy borús novemberi délutánon a szoftverfrissítés fülledt csendjében megadta magát az én iPodom is. Minden átmenet nélkül elaludt, majd a hdd tűje ütemes kattogásba kezdett és csak a sötét Apple-logós háttérkép mutatta magát néha. Kimerülten pislogott, a szívverésem pedig vele lassult.



Jött az első kétségbeesés, s miután fellocsoltam magam, a weben próbáltam gyógyszert találni útitársamnak. Mint kiderült, ennél a típusnál a "disk mode" eléréséhez a középső gomb és a "menu" gomb kitartott, ám egyidejű lenyomásával, majd ezt követően a középső gomb és az alsó "play" gomb kitartott, ám egyidejű lenyomásával lehet hozzáférni.

Ma vettünk egy nagy levegőt, és az egyik kolléga gépére átmentettük úgy ahogy van, az ipod összes mappáját (beleértve a kulcsfontosságú rejtetteket), és iTuneson keresztül nyomtam neki egy restore-t. Ekkor ugye elvesznek az adatok, de legalább van remény. És lőn, az újraélesztés sikeres volt. Az iPodra felköltözött 1.0.3.-as szoftververzió, és a visszamásolást követően minden fájlt tud olvasni ismét az iPod-szoftver és az iTunes is.

Lehet hogy így leírva nem tűnik horrornak a sztori, de vegyük még hozzá, hogy egy hirtelen hurráoptimista pillanatban korábban úgy döntöttem, hogy az iPodra mentett fájljaimat letörlöm a laptopomról. Szóval 70 giga nagyon értékes tartalom ment majdnem a lecsóban. Szerencsére végül nem kellett letesztelnem, hogy hogyan működik idehaza az Apple világgaranciája, valamint milyen arcot vágtam volna, ha újra be kell gyűjtenem 70 giga zenét és filmet a mindenhonnan.

Köszönöm Istenem, hogy segítettél ezekben a nehéz órákban.  Veled együtt hallgatom, hogy...

Megérkezett hozzánk a Samsung dizájn nyomtatója, a 1630See. Előljáróban néhány adat: 16 oldalt nyomtat percenként, 1200x600 dpi felbontás, többféle lapméretet kezel, 8MB belsőmemóriája van és állítólag nagyon halk. A következő néhány napban mindent kinyomtatunk, még azt is, amire nincs szükségünk és megnézzük mit tud. Ha kérdés merülne fel, ne tartsátok vissza.

Tisztában vagyok azzal, hogy az iPhone (vagy újabban: az iPod Touch) hájp közepén kicsit felemás, avittas dolog egy klasszikus iPodról írni, mégha a legfrissebb iPod-termékről beszélünk is.

Magyarországon még nem lehet kapni (de már lehet) az új iPod Classic-ot, de az USA-ban már két hete a boltokban van, úgyhogy hosszas mérlegelés után kihúztam a listámról a "majd egyszer veszek egy iPhone"-elemet, és kalandos úton vettem magamnak egy új iPodot. Na de miért?



A megfelelő hordozható médialejátszó (divatosabb nevén PMP) nekem elsősorban nagy tárhelyet, jó hangminőséget és zsebrevághatóságot jelent. A piacon számos nagyon klassz termék van, melyeket inkább választhattam volna, mint az új iPod Classic-ot. Viszont akárhogy nézegettem az árösszehasonlító szájtokat, 80 gigás tárhelyet ajánló PMP-t nem láttam bruttó 270 dollárnál (~50 ezer forint) olcsóbban.

Felmerült az Archos 605 WIFI vagy az iRiver Clix Gen2 is. Előbbi túlságosan drága, utóbbi pedig szánalmasan kevés tárhelyet biztosít, annak ellenére, hogy valószínűleg a legjobb hangzással rendelkező PMP a piacon.

Az Apple nyilván tudatosan tartja nagyon alacsony áron a külsőre inkább divatjamúltnak ható iPodját. Az iPhone és az iPod Touch ("hála" a még mindig elmaradott flashmemória-piacnak) túlságosan kis tárhelyet biztosít, így a kifejezetten sok zenét hallgató embereknek semmiképpen sem jelent jó választást. (Vegyen iPhone-t az, aki egy béna érintőképernyővel szeretne szenvedni böngészés és telefonálás közben. De mi most zenélünk.)



Ekkor jön képbe először az új hdd-s iPod Classic. A szájtépés helyett ideírom az egynapos tapasztalataimat, pro & kontra:

PRO:

• ár/érték arány (270 dollár, wow)
• tárhely (80/160 gigás hdd-re rá kell, hogy férjen az összes zeném)
• hangminőség (iPod Nanóhoz szokott fülnek ez maga a kánaán)
• külső vinyó is egyben (a nagy vinyón marad hely a mindenegyéb fájljaimnak is)
• még vékonyabb (meghökkentően vékony és szép az új Classic)
• kiváló rendlekezésre-állási idő (zenehallgatásnál több mint 30 órát bír!)
• fotókat, sokat, szépen (a nagy tárhely miatt lazán feldobálhatjuk digitális fotóinkat, a megjelenítés az ultra bright kijelzőnek köszönhetően fenomenális)

KONTRA:

• kicsi a kijelző (félórás sorozatepizódnál hosszabb videót nem lehet nézni rajta; szemkifolyás 2,5 colon)
• touch wheel (a nanóhoz képest nehézkes a navigálás, főleg többezer mp3 között)
• lassan vált a menüpontok között (másodperces delay, wtf)
• no wifi/bluetooth (ma már minden normális pmp-ben alapfelszerelés)
• kényes (hdd-ről beszélünk, már önmagában idegesítő a kattogása is)
• dizájn (lehet, hogy idehaza még trendi, de amúgy lassan elég unalmas már az Apple-féle dizájn; ezért vonzó minden konkurens pmp első ránézésre)

Szóval nagyjából ezek az alapbenyomások. Hogy tud videót is lejátszani, elsősorban azért jó, mert a video podcastokat meg tudom rajta nézni. A Diggnation például teljesen jó, hogy a zsebemben van. Buszmegállóban is meg tudom nézni, nem kell a laptoppal szerencsétlenkedni. És egy-két sorozat is rácsúszhat. Tényleg csak olyan videókat érdemes rávenni, melyeknél a hang fontosabb mint a kép (zeneklipek, sokat beszélős sorozatok, videocastok). Mert ezt a pici kijelzőt hosszasan bámulni tuti dioptrianöveléshez vezet.

Készüljünk fel arra lelkiekben, hogy az mp4-re konvertálás idő- és technikaigényes, főleg ha nem avi-ban van meg az eredeti felvétel, hanem mondjuk egy műsoros dvd-n.

De iPod Classic-ot nem is azért vesz az ember, hogy megnézze rajta naponta a 7 órás Sátántangót hd-minőségben, hanem hogy egy helyen meglegyen az összes zenéje. Ha mixeket is hallgatunk, akkor nem ritka, hogy a gyakran több mint 2 órás felvételek ripszropsz megtöltik a 2-6 gigás pmp-ket. És lehet törölgetni, gondolkodni, hogy mit akarok hallgatni, és mit teszek inkább vissza a laptopomra. Szusszanjunk egyet, íme egy kis képgaléria:

A 80/160 gigás iPod Classic ilyen szempontból mindenképpen felszabadulás. Az iphone-os interfész is nagyon kényelmes és szép. Animált albumképek, szabad szavas keresés (touch wheellel!), és végre azt is megtudhatjuk, hogy az EQ-beállítások milyen hangszíneket rejtenek. Igaz, szabad hangszínbeállítás továbbra sincs benne, és ez a zenejunkie-knak nagy szívfájdalom.

A hangzást egy Musical Fidelity Rainbow / Typhoon erősítőn teszteltük. Kifejezetten szép a hangzás, ahhoz képest, hogy egy Apple-terméktől alapvetően az ember nem vár etéren túl sokat. A Nanóhoz képest mindenképpen érezhető az előrelépés. És hát egy 80 gigás tárhelyre persze már nem kell gondolkodni azon, hogy merjen-e az ember lossless, kiváló minőségű zenefájolat pakolni.

A pro&kontrában említett rendelkezésre-állás is gyönyörű. Nem kell kétóránként keresnem egy konnektort. Tényleg nagyon jól bírja. Szépen szól, jól néz ki, mi kell még?

Amíg az Apple nem kezd el hdd-s iPhone-okat gyártani, a zenebuzik nem is reménykedhetnek abban, hogy 32 gigánál több tárhely lesz ebben a készülékben. Így az iPod Classic-nak mindenképpen van piaca, főleg ha a jövőben is ilyen alacsonyan tartják az árát, és kijavítják azt az egy-két bosszantó hiányosságot, amit ma már nem szívesen tűr el az ember egy pmp-től.



Ezt az Apple-terméket is (akárcsak a többit), érdemesebb a tengerentúlon beszerezni, mert idehaza méregdrága luxuscikknek számítanak. Magyarországi viszonteladóktól ezt a készüléket jóval drágábban kapjuk meg mintha a tengerentúlról ajándékoztatjuk meg magunkat. És mint mondtam, az iPod Classic legnagyobb ereje, hogy az ér/érték arányban az egyik legjobb a(z amerikai) piacon.

Na megyek is és rendbeszedem 40 gigányi zenémet.

[update1] Közben még két fejlemény. Mint az az egyik fenti képen is látszik, a szemétben fogja végezni ez az iPod-fülhallgató is, ugyanis botrányosan rossz a minősége. Egyszerűen érthetetlen, hogy hogy mernek ilyen selejtes eszközt adni ehhez a géphez. I'd accept an iSorry.

A másik, hogy Földes kolléga velem együtt hozatott magának iPod Classicot a tengerentúlról. Két nap után azonban a hdd feje elkezdett erősen kattogni, és elszállt a készülék. Elsőre valami megoldható szoftveres hibára gyanakodtunk (nem ez lenne az első eset), ám a működési rendellenesség (nem reagál semmire a készülék, és a hdd természetellenes hangokat ad ki magából) inkább hardverhibára utal. Bár az Apple-termékekre elvileg nemzetközi garancia van, a hazai képviseletek segítőkészségével kapcsolatban meglehetősen szkeptikus vagyok. A készülékcserés krimiről később még beszámolunk. Közben imádkozom, hogy az enyém bírja legalább egy évig.

Addig csak összekapja magát valamelyik pmp-gyártó, és lepipálja ezt a lapos, unalmasfekete, simabőrű, ujjlenyomatos, bamba, ám szerethető wurlitzert.

Nemrég írtam a Samsung közöségi lejátszójáról, a K5-ről. Egy hete mutatták be a berlini IFA kiállításon utódát, az S5-öt, mely annyival több elődjénél, hogy videót is lejátszik. Ekluzív tesztünk következik.